1.

Tizenöt-tizennyolc évvel ezelőtt, a szovjet tudományos-fantasztikus irodalom reneszánszának idején, amikor Jefremov új szemléletű regényei körül folytak a viták, és amikor e viták eredményeként az olvasóközönség és a kritika túllépett a korábbi és konzervatív hagyományokon, a szovjet sci-fi vernei irányzatán, az ismeretterjesztő és a kalandpótló igényeken, és a társadalmibb és íilozofikusabb művek felé fordult, a felbukkanó és tehetséges fiatalok között gyakran emlegették Arkagyij Sztrugackij és Borisz Sztrugackij nevét. Ez a korszak volt az, amikor a Szovjetunióban hirtelen megnőtt a kiadott tudományos-fantasztikus könyvek száma és példányszáma, amikor a lapok és folyóiratok Kalinyingrádtól Blagovescsenszkig, Rigától Alma-Atáig, Kjjevtől Bakuig sorra közölték a hazai és külföldi novellákat, amikor antológiák és évkönyvek jelentek meg, és amikor – 1959 és 1965 között – egyedül orosz nyelven 1266 különböző írást adtak ki, összesen 140 millió példányban. Megnyílt a „száz parszeknyire vezető út“, ahogy a szovjet sci-fi kiváló ismerője, Anatolij Fjodorovics Brityikov írta a tudományos-fantasztikus regényről szóló kitűnő és nagylélegzetű tanulmánykötetében.

A Sztrugackij testvérek néhány novellával jelentkeztek, és kerültek azonnal az élvonalba, igaz, hogy e novellák között ott volt a híres Hat gyufaszál, amelyet azóta számos nyelvre lefordítottak, számtalan antológiában újranyomtak, és a szovjet sci-fi reprezentáns alkotásaként emlegetnek, akkora elismeréssel, mint mondjuk Dnyeprov Rákok a szigeten című elbeszélését.

Sztrugackijék hagyományos témákkal kezdték: utazások a világűrben, kalandok a Marson, a Vénuszon, az aszteroidák övezetében stb. stb. Aztán ahogy sorjáztak a könyvek, a regények és elbeszélések, egyre tisztábban látszott témakörük és szemléletük gazdagodása. Fejlődésük 1962 után meggyorsult, munkáik egyre gazdagabbak, elmélyültebbek, filozoíikusabbak lettek. A „jövő technikája“ háttérbe szorultv a stílus átizzott, kifényesedett, az alakok megelevenedtek, igaz emberi konfliktusok és problémák hordozóivá váltak.

Nagy regényeik, a Nehéz istennek lenni, A hétfő szombaton kezdődik, A lakott sziget, a Csiga a lejtőn és a többiek nemcsak az otthoni elismerést hozták meg szerzőiknek, hanem azt a nemzetközi rangot és hírnevet, amelyet a szocialista országok science fiction írói közül korábban csak Lemnek sikerült elérnie. Ha ma bárhol a világon a szocialista tudományos-fantasztikus irodalomról írnak vagy beszélnek, okvetlenül az elsők között említik a Sztrugackij testvéreket. Doktori disszertációkban, akadémikus tanulmányokban, összefoglaló művekben elemzik könyveiket, és nincs olyan szakember vagy rajongó, aki ne ismerné legalább két-három regényüket, elsősorban a Nehéz istennek lenni című remeket. Az „űroperett“-től az antiutópisztikus tendenciákig, az erkölcsi-filozófiai célzatosságtól a társadalmi kritikáig, a játékos szatírától az emberi lét „végső kérdéseiig“ mindent megtalálnak vagy megtalálni vélnek életművükben, amelyet szinte a szocialista sci-fi teljes példatárának vagy modellmúzeumának tekintenek.

De hasonlóképpen vélekednek róluk a szocialista országok teoretikusai, kritikusai is.

„A Sztrugackijék által megtett út – írja Vszevolod Revics – többé-kevésbé az egész szovjet fantasztikus irodalomra jellemző. Évről évre világosabbá válik, hogy e műfajnak nem a valószínűtlen tudományos és technikai hipotézisek felvetése és halmozása a feladata, és nem is az, hogy népszerűsítő párbeszédekben a kibernetika vagy termodinamika alapelemeit ismertesse. Mindinkább tért hódít az a felfogás, hogy a fantasztikus műfaj feladata: elmélyülten figyelni a jelen és a jövő erkölcsi és társadalomlélektani problémáit, és emlékezetes, mértékadó emberi jellemeket alkotni.“

A szovjet kritika megállapította, és ebben teljesen egyetérthetünk, hogy Sztrugackijék alkotó tevékenysége helyes irányba fejlődött, és egyre tisztábban beszél az emberi, erkölcsi problémákról, példát mutatva ezzel a magyar tudományos-fantasztikus irodalomnak is.

Műveik ismeretéből kiindulva azt mondhatjuk, hogy Sztrugackijék maguk is átélték és tudatosították magukban ezt a fejlődési folyamatot.

Egyik korai könyvük, az Újonc a világűrben című regény végén Zsilin, a főhős, aki az egész Naprendszert bejárta űrhajóján, és számtalan izgalmas és csodálatos kalandon esett át, hazaérkezése után körülnéz a Földön, a nyüzsgő légikikötőben, és elgondolkozik sorsáról és céljairól.

„Megint jön az acélskatulya – gondolja Zsilin –, azután jönnek az idegen, eljegesedett és az élettől oly távoli sziklatömbök. És az élet, ami az életben a legfontosabb, a Földön marad. A legfontosabb különben mindig a Földön marad. De hiszen így nem mehet tovább, így tisztességtelen... A legfontosabbat itt, a Földön kell keresni. Döntöttem. Itt maradok. A legfontosabbat itt, a Földön kell keresni.“

Ha nem is vesszük figyelembe, hogy ez a regény tulajdonképpen Jefremov nagy romantikus, kozmikus látomásával vitázik, akkor is sokatmondónak kell tartanunk ezt a befejező gondolatot. Sztrugackijék ugyanakkor ébredtek rá a földi problémák elsődlegességére, amikor Nyugaton a science fiction irodalom „új hullám“-ának fiatal írói programjuknak kezdték tekinteni a visszatérést a tér-idő végtelenjéből napjaink Földjére, a „belső térbe“.

2.

A Sztrugackij fivérek munkássága jól példázza a tudományos-fantasztikus irodalom sokrétűségét, fejlődésének, irányainak lehetőségeit, a skálát, amely a tündéries mesétől a dokumentumokkal hitelesített regényen át a swifti vagy voltaire-i szatíráig terjed.

Nézzük meg először a mese és a tudományos-fantasztikus irodalom összefüggéseit.

A mesék hősei – legyenek királyfiak, juhászbojtárok, lovagok, babszemjankók, szegény ember gyerekei, kiszolgált katonák vagy szegénylegények – természetfeletti, az ember erejét meghaladó próbák elé kerülnek, és a próbákat sikerrel megállják. Csodás erejükkel vagy segítőtársaik csodás erejével legyőzik a hétfejű sárkányt, a boszorkányt, az ördögöt, minden ármányt, amit a csapongó emberi elme csak kitalálhat. Griffmadáron vagy táltos lovon nyargalnak. Varázstükrökbe pillantva távoli eseményeket látnak. Átváltoznak, gépezetek nélkül repülnek a levegőben, vagy járkálnak a víz alatt. Értik az állatok beszédét. Belefújnak egy aranysípba, vagy megforgatnak egy gyűrűt az ujjúkon, és megjelenik segítőtársuk. Tetszés szerint változtatják külsejüket. Meggyógyítják a betegeket. Feltámasztják a halottakat. Hipp-hopp – kiáltják –, és már ott is vannak, ahol lenni akarnak. Terülj, terülj, asztalkáról étkeznek. Környezetükben magától értetődő természetességgel törpék, manók, varázsló öregemberek jámak-kelnek, a fák aranyalmát teremnek, a patakok tejjel-mézzel folynak, a várkastélyok kacsalábon forognak.

Vessünk most egy pillantást a tudományos-fantasztikus irodalomra.

Dnyeprov egyik novellájában a hős feltalálja az örökmozgót. Jefremov regényében és sok más regényben és novellában feltámasztják a halottakat. Lem Solarisában egy egész bolygót borít el egyetlen agy. Regények, filmek hősei tetszésük szerint járnak-kelnek a térben és időben, a fény, tehát a mesebeli „hipp-hopp“ sebességével. Wells egyik regényében óriásokká válnak az emberek és az állatok. Clifford D. Simák regényében egy gép segítségével más testbe költözhet az ember, vagy évszázadokig alhat, mint Csipkerózsika. Van-e jobb varázstükör a science fiction regények képernyőjénél? Van-e jobb varázskard a sugárpisztolyoknál? Törpék, óriások, varázslók? Ray Cummings, H.E.Flint, Matheson, Maurice Renard könyveiben nyüzsögnek a mikroszkopikus emberi lények. Van Vogt írásainak egyik kedvenc motívuma a párhuzamos világok között nyíló kapu. Az „erőterek“, a „térgörbületek“ körülbelül olyan szerepet játszanak a tudományos-fantasztikus művekben, mint a varázsszavak a mesékben.

Ennyi talán elég. A hasonlóság néha meghökkentő. Az olvasó nem tudja, hogy a sci-fi írók merítettek-e a mesékből, vagy véletlenül fejezték ki ugyanazokat a tartalmakat, amelyeket a mesék. A párhuzamokat észrevenni könnyű, s könynyű volna engedni a csábításnak, és kimondani, mint a science fiction egyes vizsgálói teszik, hogy a tudományos-fantasztikus irodalom a XX. század meséje. Csakhogy a hasonlóságok mellett ott vannak az eltérések. Elsősorban az, hogy a mese világa tudomány előtti világ. A mágia világa, a vallások, a mitológiák világa, amelyben semmi sem lehetetlen, amelyben minden mindennel összefügg, de nem azért, mert az értelem felfedezte a valódi összefüggéseket, hanem azért, mert a szemlélet azt sugallja, hogy á világ egységes. A mese csodái nem kívánnak magyarázatot és indoklást, hiszen nem is csodák abban az értelemben, ahogy ma a csodára gondolunk. Ha a hideg fa meggyújtva meleget adhat, és hamuvá válhat, ha a kemény kő megolvadhat, és formába öntve éles baltává alakítható, ha az élő ember egy baltacsapástól elveszítheti minden jellemző vonását, akkor miért ne lehetne repülni, hétfejű sárkányokkal viaskodni, állatokkal beszélni, halottakat feltámasztani?

Csakhogy a természettudományi lexikonok ma már vastagabbak, mint a mesekatalógusok. Csodákról beszélni ma már csak magyarázatokkal és részletes indokolásokkal lehet. Elfogadjuk a csodát, hiszen csodákat teremtünk, de értelmes vagy értelmesnek látszó magyarázatot követelünk mellé.

A tudományos-fantasztikus irodalom ámulat a tudomány felismerései és a modern ember csodatévő képességei előtt, ámulat az ember által megértett, átalakított, felhasznált és megmagyarázott világ előtt. Az értelem kizárhatatlan belőle. Az ujjongó vagy szorongó értelem. Úgy látszik, hogy a science fiction olyképp rokona, hogy lényegében ellentéte a mesének.

Csakhogy... Hol vannak a határok?

Egy science fiction kongresszuson megkérdezték, hogy mi a különbség a fénynél nagyobb sebességgel repülő űrhajó és a boszorkányság között. De visszavezethetjük ezt a kérdést a valóságra is. Néha álmélkodva kérdezzük, hogy hol vannak a határok a tudomány és a varázslat között.

Ahogy a Sztrugackij testvérek kérdezik A hétfő szombaton kezdődik című regényükben, felfigyelve az emberi gondolkodás különös kettősségére.

„A Znanyije társaság vékonyka brosúrái – mereng a hős – hozzászoktattak ahhoz a gondolathoz, hogy az állatok nem tudnak beszélni. A mesék viszont gyermekkorom óta az ellenkezőjéről győztek meg... A tudomány, amelyben hiszünk (és gyakran vakon hiszünk), rendszerint jó előre és sokáig készít fel bennünket az eljövendő csodákra, és csak akkor ér bennünket sokkos hatás, ha meg nem jósolt valamivel találkozunk, mint például holmi lyuk a negyedik dimenzióban, biológiai rádiókapcsolat vagy élő bolygó...“

A legfontosabbat a Földön kell keresni – mondatták egy korábbi hősükkel a Sztrugackij testvérek. És mi a legfontosabb? Úgy látszik, hogy az egyik legfontosabb a csoda. És az értelem. Az értelem, amely végére akar járni a csodáknak, és ezért kitalálja a BOVATKI-t, a „Boszorkányság és Varázslat Tudományos Kutató Intézeth“-et.

És mi található még a Földön?

3.

Amikor Wells Mars-lakói csatagépeikkel, halálsugaraikkal, zöld mérgeikkel megjelentek a Földön, az embereket elfogta a pánik. Az ellenállás reménytelennek látszott, a Mars-lakók legyőzték a hadseregeket, elpusztították a csatahajókat, felégették és földig rombolták a városokat és falvakat. A lakosság fejét vesztve menekült. Az ellenállás szelleme csak később ébredt fel. A regény egyik fejezetében a Katona elmondja, hogy milyen lesz a jövő, és hogyan kell föld alá húzódva harcolni a Mars-lakók ellen. Terve hősiesnek, patetikusnak és gyermekesen naivnak látszik. Wells kissé szánakozik is rajta. Pedig mindez még a valódi háborúk, inváziók és tömeges mészárlások előtt történt az író képzeletében.

Az igazi inváziók azután megmutatták, hogy miként is viselkedik hasonló helyzetben az ember. Wells helyett ezt már a Sztrugackij testvérek írták meg A Mars-lakók második inváziója című regényükben.

A kisváros, amelyben a történet játszódik, bármelyik kisváros lehetne, bárhol a világon, bármely nagy háború idejében, de azért a jó emlékezetű olvasó tudja, hogy a regény elemeit a második világháborúból emelték ki az írók.

A Mars-lakók itt is szétverik a hadseregeket, felégetik a városokat, csakhogy nem pusztulnak el a földi baktériumoktól, hanem berendezkednek, konszolidálódnak, elkezdik a megszállt vidékek kihasználását.

Nincs szükségük kincsekre, fémekre, élelmiszerekre, nem kell nekik más, csak az emberek gyomornedve. És még fizetnek is érte. És nem is maguk végzik a gyűjtést, hanem az emberekre bízzák. Hiszen szolgák azonnal akadnak, ahogy akadnak pribékek és besúgók is. A rettenetes hatalom pénzzel vagy erőszakkal azonnal maga mellé állít egy réteget. Segítségükkel aztán lecsitítja, megnyugtatja a többséget, az ellenállást pedig letöri, az ellenállókat kiirtja. Álom és nyugalom ereszkedik a városra, a magasban nesztelenül suhannak, varázsos fényben tündökölnek a repülő hajók, az idegenek hajói...

Kemény és keserű könyv A Mars-lakók második inváziója. Itt az ember már nem a csodákkal és varázslatokkal viaskodik, az írók sem jókedvűen álmélkodnak már, hanem lelepleznek. A félelem, a gyávaság, a megalkuvás, a beletörődés szatírája ez a könyv, írhatta volna egyes részleteit Vonnegut is, vagy Swift. Tanmese arról, hogy az apró egyéni érdekek mögött hogyan tűnik el, hogyan foszlik semmivé a közösség minden érdeke, és hogy a széteső közösség képtelen megvédeni tagjainak érdekeit és életét.

Tudományos-fantasztikus regény? Csak a felszínén az, a mélyén társadalomkritikát találunk, és fájdalmas igazságokat magunkról, gyengeségünkről, bűneinkről. A humorosnak, játékosnak látszó szavakból fekete torony épül, sötét és komor egek alá, ritka és pislákoló a fény, a könyv olvasása közben lehajtjuk fejünket, és komoran meredünk magunk elé. A bélyeggyűjtés, a baráti poharazgatás, az önsajnálat és a nyugalom vágya elég az embernek, hogy elveszítse tisztánlátását, a hétköznapok reflexei és a megszokás pedig elviselhetővé teszi a legvadabb borzalmat is.

A Sztrugackij testvérek gyakran önmagukkal vitatkoznak. A Nehéz istennek lenni című regényük egyik fejezetében Budah, az öreg kuruzsló azt kérte istentől, hogy adjon az embereknek bőven kenyeret, húst és bort, adjon hajlékot, ruhát, és akkor elégedettek és boldogok lesznek.

A Mars-lakók második inváziója szinte válasz Budah kérésére, hiszen a Mars-lakóktól mindezt s még a békét, rendet és nyugalmat is megkapják az emberek, csak a szabadságot vesztik el, és ezzel együtt emberi kapcsolataikat is.

Mi marad hát a Földön? Mi a legfontosabb?

4.

A modern science fiction egyik legkedvesebb és leggyakrabban felmerülő témája a találkozás, a kapcsolatfelvétel az idegenekkel. Nyugodtan állíthatjuk, hogy a science fiction ebben a témakörben vizsgálja legelmélyültebben az emberi kapcsolatok természetét. Hiszen nemcsak a robotok emberek, hanem a legkülönfélébb szörnyek, bogarak, polipok, kocsonya- és szilíciumlények is. Harc és béke, együttműködés és ellenségeskedés azon múlik, hogy tudnak-e érintkezni egymással, és hogyan a különféle világok lényei, hogy megértik-e egymást vagy sem. Szorongva vagy derűlátóan, legyintve vagy az értelem erejében bizakodva erről szól a tudományos-fantasztikus irodalom jelentős része, és ha a jövendő irodalom-történészei megvizsgálják ezt a gyakran lenézett és megvetett műfajt, meglepődve vehetik majd észre, hogy még a tarkabarka fedelű ponyvaregények is korunk égető problémájáról beszéltek.

Ez a téma és problematika jelenik meg Sztrugackijék kisregényében, A kölyökben is, amelyet most tart kezében az olvasó. Az idegen és lakatlannak tartott bolygón felbukkanó különös gyerek, akit az expedíció tagjai közül egyesek csak és kizárólag a kapcsolatfelvétel eszközének tekintenek, tehát nem emberként, hanem tárgyként kezelnek, éppen ezért válik alkalmatlanná a kommunikációra. Hiába minden megfigyelés, hiába tesznek bármit a gyerekkel, hiába a technika és a tudomány minden fortélya, a kapcsolat ember és ember között csak akkor lehetséges, ha a közeledőkben ott van a megértés vágya és a szeretet. ?si felismeréshez, Dante igazságához jutottak el a Sztrugackij testvérek, a szeretethez, amely mozgat napot, holdat és minden csillagot... így záródik megnyugtató befejezéssel a könyv, idáig emelkedtek az írók filozófiában és világismeretben, elindulva a kalandoktól, az űrhajózástól, a tudomány és technika dicséretétől. Hosszú utat tettek meg, bizonyítva mellékesen azt is, hogy a sci-fi nemcsak a szórakoztatás népszerű és új formája lehet, hanem a mély és igaz gondolatok kimondásának, megfogalmazásának korszerű eszköze is, régi és nemes ital új edényekbe töltve. Vannak, akik megkérdőjelezik vagy vitatják Sztrugackijék mondandóit, vannak, akik támadják őket keménységük vagy társadalomkritikai megfigyeléseik miatt, de senki sem vonhatja kétségbe azt, hogy humanizmusuk több a szenvelgő és kockázatmentes polgári humanizmusnál, hogy nem a kommünárok utódai.

„Hát így állunk, Anton – mondja egyik kedves alakjuk, Don Kondor, a történész, a Nehéz istennek lenni című regényben –, hát ez a legszörnyűbb: beleélni magunkat a szerepünkbe. Mindegyikünkben a nemes söpredék küzd a kommünárral. És körös-körül mindenki a söpredéknek segít, a kommünár pedig egyes-egyedül van, a. Föld innen ezer évre és ezer parszekre esik... Hát így állunk, Anton, kommünárok maradunk...“ A Sztrugackij fivérek minden írása azért született, hogy az egyes-egyedül álló emberek oldalán szembeszálljon a söpredékkel.

5.

Arkagyij Sztrugackij 1925-ben született, Borisz Sztrugackij 1933-ban. Arkagyij japán és angol fordító, Borisz csillagász, egyikük Moszkvában él, másikuk Leningrádban.

Első írásaik 1958-ban jelentek meg, azonnal sikert arattak újszerű stílusukkal és mondanivalójukkal. Ezeket az írásokat regények és novellagyűjtemények követték. Néhány évvel ezelőtt? egy közvélemény-kutatás adatai szerint a szovjet olvasók már Bradbury és Lem írásaival egy szinten emlegették írásaikat, és a szovjet sci-fi élére helyezték. Regényeiket, novelláikat a világ számos nyelvére, többek között angolra, franciára, németre, japánra, olaszra is lefordították, nem is említve a szocialista országokat, amelyekben minden fontosabb müvüket kiadták. Magyarul a Nehéz istennek lenni, A hétfő szombaton kezdődik, az Ugrás a jövőbe, az Újonc a világűrben, A Mars-lakók második inváziója és a Piknik a senki földjén mellett számos novellájuk jelent meg antológiákban és folyóiratokban.

Örömmel adjuk most a Kozmosz Fantasztikus Könyvek olvasóinak kezébe egyik legutóbbi és talán legérettebb írásukat.

Kuczka Péter

// Arkagyij és Borisz Strugackij. A kölyök. – Budapest: Kozmosz Könyvek, 1977. – Old. 203-214.